VIDÉKÜNK KELETI SZERTARTÁSÚ LAKOSSÁGA A XVI. SZÁZADBAN
Написав RISKÓ Marianna
A munkácsi kolostor és a benne székelő püspökök sorsa szorosan összefüggött a munkácsi vár és uradalom sorsával. Az egymást váltogató tulajdonosok – Mágocsi, Eszterházy, Rákóczi és más család tagjai – a munkácsi kolostor kegyurainak is tartották magukat. Kizárólag tőlük függött, ki kerül a püspöki székbe. A püspököket, avagy a „vladikákat”, akik egyben a munkácsi kolostor apátjai is voltak, a munkácsi várurak csak jobbágyaikként kezelték. Így aztán saját kényük-kedvük szerint bántak velük: kinevezték, leváltották őket, nem egyszer minden kivizsgálás nélkül pénzbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték, börtönbe vetették vagy el is űzték. Emellett a kolostor fenntartását biztosító községek jövedelmét maguknak foglalták le. A püspökök segélykérőn az uralkodókhoz fordultak, akik oltalomlevelet állítottak ki számukra. Ezek azonban a püspökök közjogi helyzetén semmit sem változtattak, a vladikák továbbra is ki voltak szolgáltatva a földesurak önkényének.
1498-ban, nem sokkal Mátyás király halála után, aki oly lojálisan kezelte a görög keleti egyházat, а munkácsi kolostor ismeretlen körülmények között elpusztult. A későbbi idők viharai miatt a munkácsi püspökségre vonatkozóan a további bő fél évszázad történéseit a homály fedi, nem maradt fenn semmilyen adat, azt sem tudni, volt-e egyáltalán püspök Munkácson. A források már csak 1551-ben említik László püspököt, aki újjáépíttette a munkácsi kolostort.
Az is bizonyos, hogy a XVI. század végére a munkácsi egyházmegye területén a munkácsin kívül még nyolc nagy és több kisebb uradalom volt. Tulajdonosaik azonban a püspöki joghatóság gyakorlását szinte lehetetlenné tették, tiltották a parókiák püspöki látogatásait, illetve a parókiák befizetéseiben a püspökség felé a földbirtokosok saját jogaik megsértését látták.
Ezen időben komoly változásokon megy át vidékünk lakossága. Hiszen ez már a török korszak, mely lényegesen megváltoztatta az ország régi lakosságát. A hódoltság korában Magyarország területén valóságos népvándorlás alakult ki. Az alföldi lakosság észak és észak-kelet felé menekült, ott telepedett le. A békés időkben a menekülők egy része visszatért eredeti lakóhelyére, majd újabb zavarok esetén, újabb menekülőkkel együtt megint a hegyek közt keresett menedéket. Különösen a XVI—XVII. század folyamán menekült nagyobb számú magyar lakosság a ruszinok közé. Akkor még sok olyan falu volt akkor magyar, amely a XX. századra túlnyomóan ruszin ajkú lett. Ung megye számos ruszin falujában a XVII. században csupa magyar jobbágynévvel találkozunk. Bereg megyében is a munkács-szentmiklósi uradalom 42 ruszin falujában sok jobbágynak magyar volt a neve. Igen sok menekült magyar – még a nemesek közül is – elruszinosodott. Innen a sok magyar nevű ruszin, főleg a papok és kántortanítók között -- irja Bonkáló Sándor, ismert szlavista a XX.század elején.
A megritkult lakosság egy része az Alföldön maradt, de itt is azt látjuk, hogy a községek lakosai gyakran cserélődtek. A kipusztult magyar lakosság helyébe ruszinok is jöttek és a magyarok által észak-keleten elhagyott falvakba is ruszinok települtek át Galíciából. 1594-ben a krími tatárok betörése után Szabolcs- megyében egyetlen község sem maradt épen. Akiknek nem sikerült elmenekülniük, azokat a tatárok legyilkolták vagy fogságba hurcolták. A XVII. század folyamán a törökök kiűzéséig Tiszántúl városai, községei romba dőltek, a magyar őslakosság csaknem teljesen kipusztult és egyre nagyobb mértéket öltött a nemzetiségek beáramlása a Tiszántúlra. Görögök, rácok, macedónok, ruszinok és románok költöztek be falvakba és városokba. Így Szabolcs megyében, bár a háború után az elmenekült lakosság visszatért, több elnéptelenedett községben már ruszinok telepedtek le. A XVIII. sz. elejére 32 olyan helyiség volt, amelyben ruszinok éltek -- jegyzi Pirigyi István, a magyarországi görög katolikusok nagy kutatója.
E felsorolt vándorlások közben erős volt a kölcsönhatás a magyarok és ruszinok között. A ruszinok új fogalmakkal ismerkedtek, új emberek jöttek közéjük és ez jó hatással volt fejlődésükre – állapítja meg Bonkáló Sándor. A nagy népmozgás következtében a munkácsi püspökök fokozatosan kiterjesztették joghatóságukat a távolabbi magyarlakta tájak – Érmellék, Bodrogköz, Nyírség, Hajdúság, Nagykunság – magyar ajkú bizánci szertartású keresztényeire is. A XVI. század második felére a munkácsi püspökség területe már 13 vármegyére terjedt ki. Ezért aztán a XVII. század elejéről származó oklevelek a munkácsi főpásztorokat már nem „rutén püspök”-nek, hanem a „görög egyházak püspökének”említik. A névváltozás is azt jelezte, hogy az egyházmegyében nemcsak ruszinok, hanem más nemzetiségűek is élnek, köztük a keleti szertartású magyarok túlnyomó többsége is.
