Hosszú ideig az éhínség témája tabunak számított, arról nem illett beszélni, majd komoly vitákat váltott ki a társadalomban, volt, mikor a kelleténél is többet, elfogultan beszéltek arról. Évtizedek választanak el bennünket e tragikus és vészterhes évektől. Az örökkévalóságba távoznak azok is, akiknek sorsát megpecsételte a gyermekkorban megtapasztalt éhínség. A szemtanúk magukkal viszik a sírba az igazságot. A mi kötelességünk meghallgatni és dokumentálni a szemtanúk visszaemlékezéseit, akik, hála a Mindenhatónak, még közöttünk élnek, ők máig nem feledték el a borzalmakat.
Mária Stéfán városi lakos gondolatban sokszor felidézte a régmúlt 1933-as, majd a nem kevésbé megrázó 1947. évet. Gyermek- és ifjúkorára nem a felhőtlen boldogság, hanem a nélkülözés, az ínség volt jellemző. A múlt sebei máig sajognak. 83 éves kora ellenére is összeszorul a szíve, ha a gyermekkorára gondol, ha arról mesél.
… A mezőn dolgozó anyja harmadik gyermekét, Máriát aratási időben hozta a világra kint a mezőn, a szabad ég alatt. A Berezovij sokgyermekes család nem dúskált a javakban, de egyik napról a másikra megélt. A Kijevi területi Zsovtneve községben a feketeföld, mely olyan, mint a vaj, eltartja a dolgos kezű családot. Minden évben szép termést takarítottak be, viszont az 1933. év szűkösnek bizonyult, alig termett valami. Az éhínség ennek ellenére sem sújtotta volna a parasztságot, ha a fővárosból érkezett aktivisták nem járnak házról házra, udvarról udvarra és nem viszik el az „állam nevében” az utolsó gabonaszemet is. De vittek mindent, amit tudtak. A begyűjtött javakat a városházára hordták, majd a járási központba szállították. Mária nagynénje az átlagnál is rosszabb sorsra jutott, kulákká minősítették a kézi szecskavágó és a gabonadaráló miatt. Mint kulákot, Szibériába száműzték a családfőt, aki soha nem tért vissza. Feleségét két gyermekével együtt kiűzték a házukból. Egy ideig a jólelkű embereknél húzták meg magukat, majd különböző helyeken tengették életüket. A „kulák fiának” is kijutott az üldöztetésekből. Akkoriban az ilyen és hasonló sorsok mindennaposak voltak.
Az éhínséget, a túlélést jelentő ételek ízét Mária asszony máig nem feledte. Emlékszik, anyja mindent megfőzött, amit csak el lehetett képzelni.
--1933 tele volt a legborzalmasabb, talán ezért is emlékszem rá olyan tisztán. Az ablakban ültem és figyeltem, ahogy a fogat végighajt a falun és összegyűjti az éhhalált halt emberek tetemeit. A hullákat úgy rakták a szekérre, mint a fahasábokat. Hideg, kemény tél volt, ezért a sírásással senki sem foglalkozott, egyszerűen a hóba dobták a tetemeket. Tavasszal, hóolvadás után földelték el a megboldogultakat. Egész családok haltak éhen. Akkoriban pedig népes családok voltak, mert az asszonyok annyi gyermeket hoztak a világra, ahányat Isten adott. Az egyik falubeli asszony a bánatba, a nincstelenség okozta kilátástalanságba megtébolyodott és legkisebb gyermekét áldozta fel azért, hogy a többieknek enni tudjon adni. A kannibalizmusra több példa is volt. Zsovtnevij községben egyetlen kutya vagy macska sem szaladgált, mindet megették. Ki hogy tudott, úgy próbált életben maradni. Minden kamra, ól, istálló, verem üresen tátongott. Ha valakinek mégis volt egy tyúkja vagy malackája, azt a házban tartotta, nehogy a szomszédok végső kétségbeesésükben ellopják. Emlékszem a szomszédasszonyra, aki felpuffadt az éhségtől, ijesztő volt ránézni. Hosszú ideig semmit nem evett, ami akadt, azt a gyerekeknek adta. A gyerekek az éhségtől kóvályogva jártak az utcákon. Mindegyiknek hatalmas dülledt szeme volt.
Reménykedve vártuk a tavaszt. A sóskából, az ehető füvekből, a labodából étel készült. Az mentette meg az embereket a haláltól. A földbe nem burgonya, csak a hája került, de hála Istennek, kicsírázott és termést is adott.
Hasonlóan nehéz és ínséges volt az 1947. év is. A háború után minden romokban hevert, a bajt a nincstelenség csak tovább tetézte. A Berezov család elveszítette az édesapát, aki Németországban esett el. Nővére, akit a németek kényszermunkára Münchenbe hurcolták, két zsák ruhaneművel tért haza. Ennek köszönhetően menekültek meg úgy, hogy a ruhát más megyékben élelmiszerre cserélték el. Igen kemény tél volt, a tehervonat platóján utaztak és örömmel vitték a fél zsák burgonyát vagy darát. Mire hazaértek, a burgonya legtöbbször kővé fagyott és édes volt. Emlékszik … mindig levest főztek abból.
--A faluban az ínség volt az úr. Akkoriban a kolhozban számvivőként dolgoztam – eleveníti fel a régmúlt időket. – A brigádvezető az ebédszünetről nagyon hamar visszatért. Megkérdeztem:
--Mi a nagy sietség oka?
--Hazamentem, leültem, egy kézzel ettem, most itt vagyok -- hangzott a válasz.
--Hogy-hogy egy kézzel?—érdeklődtem—Hisz két keze van!
--A levest kikanalaztam, de kenyér nem volt hozzá, amit a másikba vehettem volna…
Azóta nagyon sok év eltelt. Ukrajna történelmének tragikus fejezeteiről sokat mesélt Mária Stéfán tanítványainak a négy évtizednyi pedagógiai pályafutása alatt. Kezdetben 4 évig Csornán dolgozott, később, egészen nyugdíjba vonulásáig a városi 2. számú középiskolában. 60 éve él Kárpátalján. Rég eltemette szerető férjét, a vigaszt a mindennapokban gyermekei és unokái jelentik. Nyugdíjasként tagja az Olena Teliha Nőszövetség alapszervezetének, annak összejövetelei és a barátnőkkel való beszélgetések felüdülést jelentenek a számára.
Máig is minden évben ellátogat szülőföldjére. Az ottani hagyomány szerint húsvét után felkeresi szerettei örök nyughelyét. Testvérei közül csak egy húga él. Zsovtneve község a felismerhetetlenségig megváltozott. Az egykor sűrűn lakott falu teljesen elnéptelenedett. Pedig volt idő, amikor termékeny földjét szorgos kezek művelték, a gyümölcsfák roskadoztak a termés súlya alatt, a gyerekek iskolába, a fiatalok a klubba jártak, két kolhoza is volt. Mindez eltűnt. Még a falut átszelő folyó is elsekélyesedett, elmocsarasodott. A házak ablakait bedeszkázták, a termékeny feketeföld parlagon hever. Zsovtnevij községben mindössze néhány idős ember tengeti mindennapjait. Ez a szomorú valóság...
A szakemberek aggódva szemlélik, hogy évente Ukrajna térképéről 20 kisebb-nagyobb település tűnik el.
